Elszalasztott pillanat
Haragszom a Holdra,
Mert fénye helyettem ölel,
Haragszom párnádra,
Mert az éj rajta ringat el.
Megfoszt a sors, eltaszít,
Kivet magadból, szétfeszít.
Pattan, törik, szakad,
S ennyi volt az akarat.
Türelem! Türelem!
De nekem ily' hol terem?
Mikor a szó nem elég,
Karjaim nyújtom feléd.
De fényem porba hull,
Karom fáj kimondhatatlanul.
Fáj, mert nem ölel,
Mert a pillanat nem jő el.
Elveszett minden, s vele vesztem én is;
Megyek, de szívem vágyik mégis:
Születni, ébredni, élni, nyitni,
S a két karom ölelni.
Ezek fájnak a világnak.
Megtörten szakadtak le rólam,
Mert nem tettem meg, pedig ott voltam.
Elszalasztott pillanat,
Elszalasztott mozzanat.
Fájnak tagjaim, sajog az élet,
Míg ki nem nyitom szárnyaim,
Addig nem is élek.
Dühít a lámpafény,
Mely arcomra hull,
Dühít a világ!
Kimondatlanul...
Mennyi minden,
Mit nem bír szó,
Mennyi minden,
Mi kín s épp oly jó.
Szelíd folyó mossa arcom,
Szelíden segíti kemény harcom.
Csendben, némán, tisztán folyva,
Ő már tudja: ez a dolga.
S én mire születtem?
Élni, s remélni,
Szeretni, s ölelni.
Ölelni Téged,
Kit karom már el nem érhet.
Földi vágyam olthatatlan,
Folyó, mosd hát, mi mosatlan!
Tűntesd el a szennyest,
Mosd át szívem! A tettest...
Lelkemmel nyitok hát feléd,
Lelkemmel talán elérlek még.
Csak várj, várj a parton,
Hol vízben mosom kopott arcom
Lerázom a régi terhet,
Lemosom e sötét szennyet.
Várj rám, s emelj ki,
Mert a hullám fog elragadni.
Elragad, letaszít a mélybe,
Le a folyó sötétjébe.
Akkor már nem érhetlek el,
Akkor két karom nem ölel.
De ha nem ölelhet?
Hát a víz ragadjon el...
Zúg a vihar, tördeli a fákat,
Zokog a szívem, gyötör a bánat.
Vihar után csendes a táj,
De szívem nem felejt,
Örökre fáj.
Gondolat-életem
Szánalmas gondolat-életem merre tart? A nyugalom mit az álom felkavart. Összekuszálódott talány: meddig kísér(t) a hangtalan magány? |
||
Tűz és Jég Mondják: jéggé fagy a világ, |
|